2015. november 14., szombat

Párizs nekem...

Mindig gyilkolnak valahol,
lehunyt pilláju völgy ölén,
fürkésző ormokon,

akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.



/Radnóti/


Párizs nekem... a testvérem. Az érettségi ajándékom. A barátnőm.Christine és Claude. A májkrémes kenyér. A 72-es busz. Az Over my Shoulders és a Back for Good. A Szajna. A kávé a Rodin kertjében. Vagy az óra mögött az Orsay-ben. A betekert, színes hajtincsek. A 18 éves én. És a 21. Meg a 24. És a 30. Az írnok. A műholdkilövés és a planetárium. A mackóbolt. A kis herceg. A Calvados Ágival. A farmerruhám, ami 8 éve nem jön rám. A sárgadinnye. A versailles-i autózás vacsora után. A padlizsán. Az első pálcikával evés. Gyuri, a sapkás idegenvezető. És Sándor, a vontatott. A szökőkutak. Mondjuk térdig benne a Pompidou-nál. A fűben üldögélés a Vogézek terén. Az óriáskerék. A temetők. Oscar Wilde. És Ady. Ady nagyon. Van Gogh. Vörösbor. Az átláthatatlannak tűnő, de pikkpakk kiismerhető metró. A Carte orange. Az utcazenészek. Szomjúság, mindig, mindenhol. A Csók. Nyár. Nekem ez Párizs. És még annyi minden... 
És most... a döbbenet. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése